A felvidéki magyarság jogfosztása és szülőföldjéről való eltávolítása 1944-49

(Izsák Lajos tanulmánya alapján)

 

    A XI. századtól kezdve a felvidéki magyarság / 1910-ben már 900.000fő / már lakta, a mai szlovák államterületet, birtokolta és művelte azt a földet, amelyet a második világháború után el kellett hagynia, illetve „hivatalosan” eltávolították onnan. Erőszakos szlovákosító kampányok egész sora zajlott a két világháború között, de különösen 1944-után. A berendezkedő új csehszlovák államhatalom rögtön több mint 100.000 felvidéki magyart száműzött el otthonából. A Csehszlovák Köztársaság 1938-39 évi szétverésében mondták ki a magyarságot és a németeket bűnösnek. A második világháború után győztesnek kihirdetett Csehszlovákia már a háború idején, a magyarok és németek nélküli, szláv állam kialakítását tűzte ki célul. Edward Beneš köztársasági elnök 1943 őszén Moszkvában megkapta a Szovjetunió hozzájárulását a németek kitelepítéséhez a Csehszlovák Köztársaság területéről. Ezt mondta: „Ugyanezt a módszert, amit a németek ellen fogunk alkalmazni a magyarokkal szemben is érvényesítjük, mikor is ezt az eljárást megkönnyíti a szlovákiai magyar lakosság kicserélése a magyarországi szlovákokért”. A szlovák Nemzeti Tanács ülésén, Falton így fogalmazott: „A legnagyobb határozottsággal kell megkezdenünk a tisztogatási munkát. Meg kell fosztani őket vagyonuktól, gyűjtőtáborokba kell őket elhelyezni, és ki kell őket telepíteni Magyarországba, addig pedig Csehországba kell őket munkára vinni és birtokaikra szlovák földműves családokat, kell telepíteni. Haladéktalanul hozzá kell fogni a magyar egyházi birtokok elkobzásához is”. 1944 végén a magyarok elleni gyűlöletkeltés hulláma árasztotta el az országot. Az új csehszlovák állam, illetve demokrácia fundamentumába sajnos beépült a gyűlölet. 1945 április 5-én Kassán meghirdetett kormányprogram a magyar nemzetiséget egészében tette felelőssé Csehszlovákia felbomlásáért. „Meg kell szabadulnia a német és a magyar nemzetiségi kisebbség minden elemétől”. 1945. április 7-én jelent meg a SZNT belügyi megbízottjának rendelete:

1.) A magyarok nem lehettek politikai pártnak, sem tömegszervezeteknek tagjai.

2.) Április, május folyamán elbocsátották állásukból a magyar nemzetiségű közalkalmazottakat, később a magánalkalmazottakat is.

3.) A magyar nemzetiségűek tulajdonában lévő kis és közép üzemek és kisiparos műhelyeket nemzeti gondnokság alá vették.

    A nagyobb városokban tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségű lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. Internálótáborok működtek Pozsonyligetfalun, Kassán, Losoncon, Léván, Nagyidán, Nyitrán, Rozsnyón, Szereden is, ahol több mint 20000 magyart őriztek. 1945 tavaszán ennek hatására megindult a menekültáradat Magyarországra, mint egy 40000-en menekültek a határ túloldalára. Megszűntették még 1944 szeptemberében az összes német és magyar nyelvű iskolát. A magyar nemzetiségi lakosság otthonain kívül sehol sem beszélhetett anyanyelvén, ha nem akarta magát kitenni különböző atrocitásoknak. 1945. augusztus 2-án jelent meg az elnöki dekrétum melynek hatályba lépésével a magyar nemzetiség lényegében elesett az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint, a szociálisjuttatásoktól, amelyeket nem nélkülözhetett, ha élni akart. 1945. szeptember december között a férfiak 16 és 55 év között, a nők 18-tól 45 éves korig bármikor beoszthatók voltak az ország legtávolabbi részén is munkaszolgálatra. Közel 10000 felvidéki magyart vittek közmunkára Csehországba, mert a németek kitoloncolása következtében ott nagy lett a munkaerőhiány, amit pótolni kellett. 1946. február 27-én Magyarország lakosságcsere-egyezményt írt alá Csehszlovákiával. Lényege: ahány magyarországi szlovák önkéntesen jelentkezik áttelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart távolítanak el az állam területéről. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB) 1946. március 4-én kezdte meg tevékenységét Magyarországon. Sorra járták azokat a magyarországi településeket ahol a szlovák nemzetiségű lakosság élt. Igyekeztek rábeszélni őket az áttelepülésre. Közben a csehszlovák kormány elkészítette a kitelepítésre kijelölt felvidéki magyarok listáját. A listán összesen 183692 áttelepítésre kijelölt felvidéki neve szerepelt. Ők „Igazolványt” és „Fehérlapot” kaptak. Ezzel sorsuk megpecsételődött. 1946. június 17-én a szlovák belügyi megbízott rendelete alapján megkezdték a reszlovakizációt vagy más kifejezéssel visszaszlovákosítási kampányt. A magyarokat választás elé állították, ha szlováknak vallják magukat visszakapják állampolgárságukat és maradhatnak, ha nem kiutasítják őket Csehszlovákiából. Igyekeztek elérni, hogy a szlovákul nem is értő magyarok tömegesen vallják magukat szlovák nemzetiségűnek. A létfeltételeikben megingott, hónapok óta zaklatott felvidéki magyarok egy része akik segítséget sehonnan sem kaptak, eleget tett a hatóságok kívánságának és közel 400000-en nyilvánították magukat szlováknak. De többségük ellenállt ennek a nyomásnak. 1946 őszétől 1947. februárig körülbelül 50000 felvidéki magyart deportáltak erőszakkal Csehországba, a korábban németek által lakott vidékekre. Katonai teherautók segítségével vagy marhavagonokban hurcolták el a családokat, miközben elkobozták minden ingó és ingatlan vagyonukat. A lakosságcsere végrehajtása 1947 áprilisában kezdődött meg és 1948. december végéig kb. 89600 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Az utolsó magyar család 1949. június 5-én lépte át a határt Párkány-Szob között. A lakosságcsere gazdasági oldala: A felvidéki magyarok hátrahagytak 160000 kat. hold földet és 15700 házat. A magyarországi szlovákok itt hagytak 38000 kat. hold földet és 4400 házat. Kártérítést a felvidékiek nem kaptak. (1949 csorbatói egyezményben a jóvátétel fejében lemondtak a felvidéki magyarság kárpótlásáról) Az ideérkező családok, akik belefértek a lakosság-csere egyezménybe, magukkal hozhatták ingóságaikat az új életük megkezdéséhez.