Visszaemlékezés T.M.
 

„Kislány voltam, amikor minket áthoztak a határon. A családi történetekből tudom, hogy többször kerestek fel minket a szlovákosítás miatt. Édesapám akkor is kitartott magyarsága mellett. Miután nem sikerült rábeszélniük, megkaptuk a Fehérlapot és az Igazolványt, hogy el kell hagynunk az országot. Értesítettek bennünket mikorra kell összecsomagolnunk a holminkat. Mindenki nagyon szomorú volt, ott kellett hagyni munkahelyet, barátokat, rokonokat, a nem régen elkészült lakást. Leltárt készítettek arról, milyen értékű volt a lakásunk, hogy majd Magyarországon hasonlót kaphassunk. Az erről készült jegyzőkönyvet magunkkal hoztuk. Marhaszállító vagonokba rakodtuk be a holminkat, azután sokáig kb. egy hétig utaztunk az ismeretlenbe. Nem tudtuk hol lesz az új otthonunk. Út közben az állomásokon vettünk fel vizet tisztálkodni és inni, egészségügyi szükségleteinket is ott intéztük el. Édesanyám megfejte a kecskéket egy-egy állomáson és a vagonba beállított sparhelten főzött is a népes családnak. Három vagonban volt a holmink, egyikben mi és az alkalmi ágyak és a tűzhely az edényekkel, a másikban a többi bútor, a harmadikban az állatok, tyúkok, kecskék, tűzifa, takarmány. Mikor Bácsbokodra érkeztünk sokáig nem tudtuk, hogy itt maradunk. Várakoztunk, majd jöttek Csepel teherautókkal, traktorokkal és kezdhettünk rárakodni. Először egy olyan házat kaptunk, ami mindenhol földes volt és olyan alacsony, hogy nem fért be a bútorunk. Aznap éjjel az udvaron aludtunk. Édesapám nem engedte, hogy bármit bevigyenek és lobogtatta a papírt az otthagyott ház értékéről. A régi lakásunk mindenhol padlós polgárinak mondott lakás volt. Másnap felrakodtunk újra és egy másik házhoz vittek / a Rákóczi utca és a Kossuth utca sarkán lévő házhoz /. Itt egy évig laktunk, 2 szoba, konyha volt a miénk.. Majd amikor látták a falu vezetői, hogy szüleim és testvéreim igyekeznek megállni a helyüket új hazájukban, felajánlották a Petőfi utcai házat. Ott akkoriban laktak, de magyarok, amikor mi megnéztük a házat. Olyan szépen berendezett házat addig még gyerekként nem láttam. Még mindig, ha eszembe jut, elcsodálkozom. Egy hetet kaptak arra, hogy elköltözzenek onnan, és mi beköltözzünk. Utóbb kiderült, nem az övéké volt, csak beköltöztek egy német kitelepített lakásába. Három szoba padlós volt és egy köves konyha, istálló és kamra tartozott hozzá és nagy kert. Nagyon örültünk. Amikorra mi beköltöztünk az üres házba, a konyha kövét felszedték, mert nekünk úgy is jó lesz, és felszórták homokkal. Mi akkor is örültünk, mert 9 embernek bőven volt már helye. A falu lakossága sokáig nem fogadott el bennünket. „ Cseszkóknak” és „gyütt-mentek”-nek hívtak, tartottak tőlünk. Azután lassan változott a helyzetünk, sokat kellett tennünk évekig azért, hogy befogadjanak. Később már egyenértékűek lettünk a helyi lakosokkal. Szüleim halálukig azt várták mikor mehetnek haza. A haza nekik Dunaszerdahely maradt.”