Alsó - Bácskából elűzve

Szülőföldem a három folyó, a Tisza – Duna – Száva összefolyásánál, körülbelül egyforma távolságra van Belgrádtól, Pancsovától és Zemontól. Franzfeldnek hívtuk. Itt születtem 1927-ben. Az ott élők – úgy 3000-4000 lakos – csak németül beszélt. Később 1939 után, amikor a magyar hadsereg bevonult, néhány évre Ferenchalom lett a falu hivatalos neve. Ma a térképen a Kraljevicsevo megnevezés olvasható. Szép, tiszta falu volt. Szerettem ott élni. Gyerekkorom, ifjúságom minden emléke odaköt. Aztán jött 1944.

Azon az őszön nagyon esős volt a szeptember. Az oroszok október 3-án érték el a falut. Már napokkal előtte készülődtek az emberek a menekülésre, kocsira rakodták a szükséges holmikat s indulni készültek. Az eső azonban három hete szakadatlanul esett, a kocsik számára az utak járhatatlanná váltak, így mindenki maradt. A faluban mindenki rettegett – nem alaptalanul. Egy közeli ismerősünk egy repülős tiszt, aki a katonai reptér parancsnoka volt felajánlotta nekünk, hogy elvisz Újvidékig. Úgy 60-70-en főt sikerült kimenekítenie. Sajnos többször nem tudott már felszállni, mert a gépet állandóan lőtték. Én a nővérem két lányával eljutottam Újvidékig. Mindhárman 17-18 évesek voltunk. A szüleink meg otthon.

Másnap reggel a menekülőket a vonat Ausztriába, Linz környékére vitte. Négy hétig voltunk itt. Tisztálkodásra alig volt lehetőség, leginkább a tetvektől szenvedtünk. A karácsonyt már Berlin – Luckenwalde-ban, egy táborban töltöttük. Itt végre kicsit jobb volt a sorunk. Parasztoknál, majd egy gyárban dolgoztunk. Májusban, a háború befejezése után, egy orosz táborban (Sztalak) kellett jelentkeznem. Sokan voltunk innen Dél-vidékről. Ahogy kicsit felerősödtünk, összeállítottak egy szerelvényt, tele hazavágyó menekültekkel. Az út három hétig tartott mire elértük a magyar-szerb határt, de Horgosnál megállították a vonatot és a „nyemcik”-nek (=németeknek) ki kellett szállni. A németek nemkívánatossá váltak Szerbiában. Mi lányok nagyon összetartottunk s volt egy jó vasutas, aki a Bajára menő vonatra feltett bennünket. Hatan voltunk és egyikünknek volt Bokodon a Schäffer Léna néni házában (a régi fogorvosi rendelő épülete volt ez) egy ismerőse, így leszálltunk Bokodon. Munkát kerestünk házaknál takarítást, a mezőn idénymunkát stb. Ez lehetett úgy 1945 június – júliusában. Akkortájt már sok német szökött fel az Alsó-Bácskából vagy igyekezett volna haza, de a határon már nem engedték át. A környező települések tele voltak ilyen menekülőkkel. És ekkor jött egy rendelet, hogy minden délvidéki németnek el kell hagyni az országot. Ismertem több ilyen embert. Mindenki kétségbe volt esve. Én ekkor a Sétáló Ferenc bácsiéknál, az aljegyzőnél dolgoztam. A csendőrök többször kerestek, de ez a család nem engedett vissza, mint lányukat szerettek, bujtattak, és ha kerestek, letagadtak. Napszámos család tagjának vallottam magam, gondoltam, így nem keresnek.

Emlékszem, az átszökött menekülteket bevagonírozták és Németországba szállították őket. Ez úgy 1946. január elején lehetett. Később olvastam, hogy ez volt az első szerelvény amely kitelepítettekkel hagyta el Magyarországot.

A családomról semmit sem tudtam. Többször írtam levelet, de csak nagyon sokára kaptam valakitől választ. A levélben megírták, hogy a falu lakosságát a falu egy negyedébe szorították be, ott gettószerűen éltek, éheztek, nyomorogtak. Olyan volt ez, mint egy megsemmisítő tábor. 1944 október közepétől működött és az ottlévőknek sok borzalomban volt részük. Innen a betegeket, öregeket 1945 nyarán a Nagybecskerek melletti táborba vitték. Ez is megsemmisítő tábor volt, éhezéssel, nélkülözéssel, állandó hideggel. Az apám itt halt meg. Közös sírba temették. Bátyáim és sógoraim közül sokat vittek el annakidején kényszerkatonának, s volt, aki nem jött vissza.

Anyámék a tábor után kolhozszerű mezőgazdasági szövetkezethez kerültek és onnan szöktek el Németországba, az akkori amerikai zóna déli részébe. Az egyik bátyám, aki egy darabig itt az Éberéknél dolgozott, egy év alatt összegyűjtött annyi pénzt, hogy feleségével hajóval ment ki Bécsig.

A régi Franzfeldiek, ott kint Németországban nagyon összetartottak. Keresték egymást, segítettek egymásnak, sőt történetüket egy könyvben is megírták. Külön újságot szerkesztettek, amelyben megemlékeztek minden olyan eseményről amely valamelyik Franzfeldivel kapcsolatos volt: esküvő, haláleset, stb. Többször szerveztek haza utakat, pl. osztálytalálkozókra. Nekem nem volt erőm menni, mert senkim sem volt már otthon.

Bokodon ismerkedtem meg későbbi férjemmel. Gyerekeim itt születtek. Régi családom, akik 1949 végén már valamennyien Németországban voltak, sokszor hívtak menjek ki én is. De én itt maradtam, ez lett a hazám, ma is itt élek.

Anyámmal 13 év után találkoztam először, később már többször utazhattunk.

Franzfeldet azóta sem láttam, de anyanyelvemet nem felejtettem el.
 

                                                                            Barbara Morgenstern