Falun
belül egyik házból a másikba költöztették
A nagymamám sváb származású,
így mint minden sváb származású lakost, őt is kollektív háborús
bűnösnek
titulálták. És, mint minden sváb származású
lakos, ők
is rettegtek a kitelepítéstől. Ez a folyamat itt, a nagymamám 17 éves
korában,
1944 végén indult. Ők is felkészültek a költözésre, bár semmiféle
értesítést
nem kaptak, becsomagoltak és vártak. Az érintett családokért
teherszállító
kocsikkal érkeztek és mindössze 30 kilogrammnyi csomagot vihettek
magukkal. A
nagymamám akkoriban a Zombori utca 189-es házszámú házában lakott.
Amikor ebbe
az utcába is az említett autók jöttek, a család felkészült a
legrosszabbra.
Megnyugodhattak, mert a jármű a szomszéd ház előtt állt meg. Később
kiderült ők
nem voltak a kitelepítendő személyek listáján. Ez óriási
megkönnyebbülést
jelentett egy olyan család számára, amely eddig állandó feszültségben
és
rettegésben élt. A kitoloncoltakat marhaszállító vagonokban vitték az
NDK-ba.
Ők ezt nem tudták, attól
tartottak, hogy Szibériába, Oroszországba kerülnek.
A vagon este nyolc órakor
indult, rengetegen gyűltek össze az állomáson, hogy elbúcsúztassák
szeretteiket, barátaikat. Az induláskor harangoztak, egy zenekar pedig
a magyar
himnuszt játszotta.
A megpróbáltatásoknak
azonban nem volt vége. Az országba felvidéki magyarokat költöztettek be
és,
hogy legyen lakhelyük, sváboknak kellet kiköltöznie a házukból.
A nagymamámékhoz egy férfi
és egy nő állított be, akik közölték, hogy délig van idejük bepakolni,
mert
átköltöztetik őket. Ebben az időben a lisztet a
padláson
tartották és csak egy zsákkal lehetett elvinni. Az üknagypapám nem
akarta, hogy
kárba vesszen ez a liszt, ezért úgy zárta be az ajtót, hogy aztán ki
tudja
nyitni. A kiürült házakat fegyveres őr védte, és míg az őr az utcán
járkált az
üknagyapám visszaosont és elhozta a lisztet. A svábságnak efféle
trükkökre volt
szüksége, hogy megőrizze vagyonát. A ház, ahová kerültek az iskola
utcájában
volt. Kicsi volt a ház, főleg hogy hatan kényszerültek egy szobába.
Emellett a
konyha közös volt, így a főzés is nehézkes volt. Egy telet töltöttek
ilyen
mostoha körülmények között. A hivatalhoz fordultak, hogy legalább egy
szobakonyhát kaphassanak, ezt szinte ki kellett könyörögniük. A lakást
egy
régi, nagy házban kapták, ahol rajtuk kívül még három család lakott és
még egy
felvidéki, aki nem tudta belakni az óriási házat. A nagymamám aztán
innen ment
férjhez.
Pár év múlva tudtak venni
egy nagyobb házat, ahová az ükszüleim is beköltöztek. Évek folyamán
sikerült
nagyon kemény munkával, annyi pénzt összegyűjteni, hogy vásárolhattak
egy szép
házat, nem messze a régi szülőháztól. Azóta több évtized telt el; a ház
, ahol
a gyerekkorát élte, nincs messze tőlük, de ő azóta sem járt ott.
A kitelepítés sok ember
életét romba döntötte, de voltak, akik kitartással és erőfeszítésekkel
folytatni tudták, vagy újra kezdeni életüket, köztük a nagymamám
családja is.