Ők visszavásárolhatták házukat …

„ … 1944 őszén az oroszok már nagyon megközelítették a falu határát. Mindenhonnan nagyon rossz híreket kaptunk, főleg az Alsó-Bácskából menekülőktől. Itt a faluban is mindenki félt. A menekülés, a menekülés megszervezése mindennapos beszédtéma volt. Ki kocsival, ki traktorral tervezte, általában többen álltak össze, mert úgy gondolták, hogy együtt nem olyan veszélyes. Mi is mentünk volna. Talán Németország felé, vagy Ausztria felé, hisz a bátyám már 1943 óta ott élt. A bátyám szabóként itthon nem talált munkát, a mestere is bevonult katonának, s így ő illegálisan, munka reményében hagyta el az országot. Oda nősült, családja ma is ott él.

Nagyon féltünk, mert anyámmal csak ketten voltunk a házban. A menekülésről a legtöbben végül is úgy döntöttek: „pakoltunk, és maradunk”.

Október 20-án értek ide az oroszok. Nagyon nem emlékszem arra, hogy a következő hetekben pontosan mi történt, de arra igen, hogy január 4-én elvitték a faluból az első transzportot malenkij robotra. Senki se tudta, hogy hova viszik őket, mennyi időre és hogy viszont látjuk-e őket. Sok ismerősömet hurcolták el: a Petz Terézt, aki alig volt néhány hónappal idősebb nálam (20éves), az öccsét, Petz Ferencet (17éves), a Kozák Lízit (18éves), a szomszéd lányt, Tosszenberger Máriát (18éves), anyám öccsét Papp Ádámot. Ő 31éves volt és nem jött vissza. Bevitték a barátnőmet is, Máder Máriát, de ő is olyan vézna volt, mint én – „gyecskó” (=gyerek) mondta neki az orosz és haza küldte.

         A második transzport listáját kifüggesztették. Aki csak bírt, elmenekült. Mi, anyám és én, magas hóban, fagyban még aznap éjjel gyalog mentünk Csávolyra, s onnan egy ismerős még aznap éjjel szánkóval vitt bennünket Bajára, a rokonokhoz. Sokan szöktek meg így, több családra, az Angeliakra, a Hámoriakra még emlékszem. Mi akkor az Angeliéknál laktunk (ez a mai rendőrség épülete), mert nagyon féltünk, hisz én 17éves, anyám 34éves volt. Ebben a házban sok orosz katona volt bekvártélyozva és egy szerb partizán tiszt is. Ő tudott németül, így tudtunk vele sok mindenről beszélni. Ő mondta, hogy meneküljünk el, mert akit nem találnak, azt többet nem is keresik. Igaza lett.

Áprilisig nem mertünk hazajönni. A ház üres volt, az állatokat elsajátították a Joczkóék. Addigra úgy nagyjából lecsendesedett minden. Itthon nagyon rossz volt a hangulat, mindenki félt, rettegett, a földeket alig művelték meg, szórakozni nem lehetett, egyszerűen lehetetlen volt normálisan élni. Még az elején a kocsmák is zárva voltak; ahogy a kitelepítés lezajlott, lassan egy-kettő kinyitott. Néha elmentünk szórakozni, de a svábok visszahúzódtak, féltek.

A következő nagy megpróbáltatás a kitelepítés volt. Ismerősöket, rokonokat, barátokat nap, mint nap láttam, akik kétségbeesetten mesélték, hogy kiket hova költöztettek át, kinek a házára tartottak igényt. Mi csak ketten voltunk a házban; a ház kicsi volt, szoba – konyha – kamra, a porta sem volt túl nagy.

Egy bokodi család azonban mégis szemet vetett rá. Három napig ott ültek a ház előtt, mint igénylők, de mi kicseleztük őket. Egyszerűen nem tartózkodtunk otthon, a kaput bereteszeltük. Ők betörni nem mertek, s mivel csak három napig igényelhették a házat, a harmadik nap után el kellett menniük. Mikor elmúlt a veszély, visszaköltöztünk. Több igénylő a házra nem volt.

1947-ben éppen két héttel a kitelepítés után férjhez mentem. A férjem és édesapja már albérletben laktak, házukat néhány hónappal előtte kiigényelték. Az igénylők alsó-bácskaiak voltak. Abban az időben sokan menekültek lentről ide Bokodra, pl.: Kéringer, Viczkó, Madajcsek, Gyömrei, Végeli nevű családok. Ezek a telepesek is biztos menekültek voltak. Itt házat, földet kaptak és igyekeztek beilleszkedni a falu életébe.

Apósom napszámba járt a földekre, férjem szabó volt, és abból éltünk meg. 1951-ben aztán visszaköltöztünk az én szülői házamba, ez már legalább nem albérlet volt. Az 50-es évek közepére már nyugodtabb volt a helyzet, az emberek megpróbáltak békében együtt élni. Lassan egyre több engedélyt adtak, hogy az elidegenített házakat visszavásárolják. Ezt történt velünk is, az apósom házában lakó telepes család felajánlotta, hogy jutányos áron visszavásárolhatjuk azt. Elmondta, hogy kinézett magának egy nagyobb portát, volt is már valamennyi pénze rá. Mi nagyon megörültünk az ajánlatnak, eladtuk az én szülői házamat és visszaköltöztünk ide. A házat eladták, de az összes ingóságot vitték magukkal. Apósom régi dolgaiból semmit sem hagytak ott.

Hogy visszavásároltuk a házat, sokan butaságnak tartották, mert a többség még közel 10 év után is reménykedett abban, hogy visszakaphatja a sajátját.